2017. március 13., hétfő

~Chapter 28

Másnap reggel álmosan, kócosan ébredtem, és nem vágytam semmi másra, csak hogy leüljek a nappaliba meginni egy forró teát. Szomorú voltam, és csalódott. Ránéztem a telefonom kijelzőjére, láttam, hogy Leon milliószor keresett, de eszem ágában sem volt felvenni a telefont azok után, amit velem tett. Inkább úgy döntöttem, hogy lemegyek, megcsinálom a teám, és felhívom aput. Borzasztóan hiányzott. Ő mindig mosolyt csalt az arcomra, ha szomorú voltam, és ha néha önfejű is, tudom, hogy mindent értem tesz.
Kábán megindultam le a lépcsőn, és a konyha felé vettem az irányt, ahol még nem volt senki.
Furcsának találtam, mert 7:30-kor már Tomék is ébren szoktak lenni. Megálltam a teafőző mellett, és lefőztem a teát, közben lépteket hallottam a hátam mögül.

-Jó reggelt.-ásította Tom. Ilyen korán?
-Igen, nem bírtam már aludni. Csinálok egy teát, és felhívom aput.
-Még mindig szomorú vagy?
-Nézd Tom. Igen, az vagyok. De most nem szeretnék erről beszélni, tegyük át későbbre.
-Oké, oké. -azzal leült a nappaliba.
Leültem a frissen áttörölt kanapéra, majd bepötyögtem apu telefonszámát, utána 2 csengés után felvette.
-Jó reggelt kicsim. Minden rendben?-mondta.
-Szia apa. Nem, nem mondhatnám. Szólni szeretnék, hogy lehet, hogy egy héttel vagy kettővel később megyek haza.
-Mi történt? Ugye nem bántottak? Miért? Azonnal odamegyek.-emelte fel a hangját.
-Apa ne. Nem az itteniekkel van baj.
-Akkor mi a baj? Mond már végre.
-Leon.
-Leon? Dehát te ott..ő itt..akkor mi a baj?
-Tegnap megtudtam, hogy megcsalt, apa. És nem szeretném most még látni. Egyáltalán nem.
-Kicsim, Leon sosem tenne ilyet te is tudod. Honnan veszed ezt?
-Tudom, és kész. És én sem hittem volna el, ha nincs rá bizonyíték. Most le kell tennem, később hívlak.
-Kicsim. Violetta.-hallottam a vonal túlsó végéről, majd kinyomtam a telefont.
Mikor leraktam, Tom értetlenül nézett rám.
-Mi az? -kérdeztem fürkészve.
-Tovább akarsz maradni?
-Zavar?
-Nem, dehogy. Szóval nem jöttek rendbe a dolgok?
-Nem, és nem is fognak. Már semmi sem lesz olyan, mint rég.
-Meglehet.
-Tom, kérlek áruld el mi a bajod. Annyira furcsán viselkedsz, mintha utálnál. Nem örülsz, hogy itt vagyok?-néztem rá szomorúan.
-Semmi bajom, csak fáradt vagyok. -nézett oldalra.
-Nekem nem tudsz hazudni.
-Figyelj. Hagyjuk ezt. Nincs semmi bajom, és kész. Csak fogadd el.-mondta felháborodottan.

Nem tudtam mást tenni, csak elfogadni, hogy nem fogja elmondani. Bántott, hogy ilyennek láttam. Szomorúnak, és letörtnek. Segíteni szerettem volna, de nem engedte.
Sokat gondoltam a sulira, a lányokra. és mindenre, ami odaköt. Vártam is, hogy visszamenjek, meg nem is. Itt jól éreztem magam. És nem is vágytam másra, csak hogy jól érezzem magam. Mikor elindultam, alig vártam, hogy lássam az unokatesóimat. Ők az életem részei, még ha eddig nem is voltak velem. Azok után ami történt, nem is hiányzott nekem más, csak a barátnőim, és apa. Semmi más. Meg talán az ottani levegő. A zongorám, a szobám, és amiket szerettem.
Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, hogy kopognak a szobám ajtaján. De mire odaértem, már nem volt ott senki. Gondolkodtam rajta, hogy lehet csak beképzeltem, nem is firtattam tovább.
Kimentem a fürdőszobába, és meglepődtem, mikor egy érdekes beszélgetést hallottam a földszintről, a két fiú között. Odaálltam a lépcsőhöz, és mint aki ott sincs, próbáltam hallgatózni, még ha nem is szép dolog. De nem hallottam sok mindent.
-Tom ezt akkor sem csinálhatod. Violetta érzékeny lány, és így is ki van borulva. Felejtsd el haver.
-Nem tehetem. Az ő érdekébe.
Annyira érdekelt a dolog, hogy nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá, mi a fene folyik itt.
-Hé, mi az én érdekem?-álltam meg a lépcső alján felvont szemöldökkel.
Tom olyan hirtelen nézett rá Rickre, hogy azt hittem infarktust kap. Nem vett még levegőt sem, és az arcára kiült a félelem. Csak álltak és nem szóltak semmit, csak nézték egymást, majd engem.
-Hahó. Mondjátok már mi az én érdekem.
-Á semmi, csak..csak..nem rólad volt szó.-próbált szót terelni Rick.
-Hallottam a nevemet, szóval nem tudtok becsapni.
-Hidd el semmi olyan, ezért nem is mondtuk neked. Nincs lényege. Mit szólnátok egy kis strandhoz?-veregette meg Rick Tom vállát.
-Jó ötlet haver.-mondta Tom, aki nagy levegőt vett, majd kifújta, látszott rajta, hogy megkönnyebbült.
-Nem.- mondtam. Addig nem, amíg nem tudom mi folyik itt. Szóval nem mondjátok el? Bíztok ti egyáltalán bennem?-mondtam, majd ott hagytam őket, és becsaptam a szobám ajtaját.

Mérges voltam, és dühös. Nem értettem semmit ami körülöttem zajlott. Furcsa beszélgetések, Tom különösen furcsa viselkedése. Mi a frász folyik itt? Nem tudok semmiről, nem mond senki semmit, találjam ki egyedül. Hát jó, Tom és Rick. Legyen. Rájövök magamtól.


Sziasztok. Először is elnézést, amiért ilyen sokára hoztam részt, de nem volt időm írni.
És azért is elnézést, hogy nem lett most hosszú, de ígérem a következő hosszabb lesz.
Jó olvasást!