Sziasztok, tudom, hogy nagyon régen nem írtam. Ennek 2 oka is van. Az egyik, hogy egyáltalán nem volt időm, a másik, hogy nem nagyon tudtam, hogy folytassam a történetet, de most jött egy kis ihlet, szóval folytatom a történetet, és remélem velem tartatok az olvasásban. Viszont veszek fel társírókat.
Tehát ha van valaki, aki szívesen írná velem a történetet, az írjon nekem egy emailt, erre a címre: martinastoessel032@gmail.com., és a többit ott megbeszéljük. Jó olvasást, aki olvassa a blogom.
Szóval hazaértem..
Köszöntem apunak, majd felmentem a szobámba, hogy bepakoljam a cuccaimat a bőröndömbe, ami három hétre kelleni fog. Nagyon hiányozni fog a szobám, furcsa lesz egyedül utazni, és máris olyanokon gondolkozom, hogy hol fogok eltévedni. Szóval igen húzósan kezdődik az utam. Aputól elkértem a címet, ahová mennem kell, a reptértől kb. húsz perc az út gyalog, és ott a gps-em, hogy megtaláljam. Tomas-t és Rick-et is biztos meglepően fogja érni, hogy betoppanok a semmiből, azt sem tudom hogy néznek ki, és igen fura, hogy ők viszont tudják én hogyan nézek ki. Jó dolgokon gondolkozom, szinte a pánik tör rám, hogy mi fog ott várni. Milyenek lehetnek az unokatestvéreim? 17 éves vagyok, és még csak nem is hallottam róluk, de miért? Vajon elfogadnak majd, ahogy én őket? Visszajönnek velem ide, hogy többé ne kelljen tudatlanul élnem? Ráadásul két fiúról van szó. Egy 18 évesről, és egy 19 évesről. Szerintem nehéz napom lesz. Mire végre mindent összepakoltam, már este lett. Betettem mindent ami kell, fürdéshez, alváshoz, csavargáshoz, és mindenhez. Már csak a bőrönd tetejére raktam a zenelejátszóm,(anélkül el sem mennék), a mobilom.Két bőrönddel egyedül? Biztos jól meggondoltam, hogy egyedül megyek? Lementem az emeletről, elővettem a narancslevet, öntöttem magamnak, és leültem az asztalhoz. Apa a kanapén ült, és gondterhelten rángatta a fejét jobbra-balra, és mikor meguntam, rászóltam, hogy hagyja abba.
-Miért csinálod ezt?-kérdeztem tőle idegesen.
-Mit?-értetlenkedett.
-Csak három hét..-sóhajottam.
-De egyedül..-fintorgott.
-Apa..nem vagyok már gyerek.Minden rendben lesz.
-Tudom, tudom..-mondta, majd lapozott egyet az újságban.
Az én gondolkodásomat pedig a csöngőnk zavarta meg.A rémülettől felugrottam, fogalmam sem volt, ki lehet az este 7 órakor.Elsétáltam az ajtóig, majd kinyitottam. Ott állt előttem Leon, Fran, Cami, Maxi, és egy olyan ember, akit egyáltalán nem vártam..Diego.
-Hát ti? Mit kerestek itt?-kerekedett el a szemem.
-Csak el akartunk búcsúzni, mert három hétig nagyon hiányozni fogsz.-mondták a lányok.
-Jajj, ti is nekem.-öleltem át őket.
-Mikor indul a géped?-kérdezte Leon, majd átölelt, mire Diego megfordult.
-Reggel hét órakor.
-Kikísérjelek?-kérdezte aranyosan.
-Hatkor itt.-mosolyogtam.
És elmentek.És igen, fájt a szívem, amiért itt hagyom őket.Mert hiányozni fognak, ők a legjobb barátaim.Nagyon fáradt voltam már, így elköszöntem apától, és felmentem a szobámba. Lefeküdtem, próbáltam aludni, de csak forgolódtam.Lehetett vagy hajnali egy óra, mire álom jött a szememre.Reggel fájó szemmel is ébredtem emiatt, mikor fél hatkor csörgött az ébresztőm.Nyújtózkodtam egy nagyot, és megindultam a fürdőszoba felé.Arcot mostam, megfésülködtem, és lementem a konyhába reggelit csinálni. Apa már lent volt, szerintem semmit nem aludt az éjjel, rémképeket láthatott az utammal kapcsolatba.Nem is nagyon szólt hozzám, szerintem nem akart velem veszekedni az indulásom előtt, de láttam rajta, hogy nyitná a száját, szóval kértem, hogy mondja, amit akar.
-Én is kikísérjelek?
-Ahogy gondolod apa.-néztem rá rosszallóan.
-Akkor öltözök, mert mindjárt hat óra.
Szóval neki sem kellett kétszer mondani.Pontban hatkor Leon csöngetett, én pedig a két nagy bőröndömmel indultam az ajtó felé, apával együtt. Mikor a reptérre értünk, akkor kezdett el igazán fájni a szívem, hogy Leon nem jöhet velem, de ez az én döntésem volt. Elbúcsúztam tőlük, és felszálltam a New York-i gépre. Elöl találtam is helyet, felraktam a bőröndöket a helyükre, majd keresztbe tettem a lábam, a fülest a fülembe tettem, lehunytam a szemem, és zenét hallgattam.
Mikor leszálltam a gépről úgy éreztem, mintha egy más világba érkeztem volna. A levegő is más volt, és ahogy körülnéztem, minden. Hosszú volt az út, és fárasztó. Alig vártam, hogy ki tudjam normálisan nyújtani a lábaimat, amik a gépen elpilledtek, elzsibbadtak, és már fájtak is. Megcsapott a szél, majd kipirult arccal indultam el arra, amerre a gps-em mutatta. Egy hosszú utca elé érkeztem, és tudtam, ez lesz az az utca, ahol laknak az unokatestvéreim. Remegő lábbal fordultam be ebbe az utcába, a huszonnyolcas házszámot keresve, és mikor odaértem, megálltam. Csak hosszasan néztem az ajtócsengőt a nagy háznak ajtaján, és félve ráraktam az ujjam. Még nem nyomtam meg. Talán rá két percre. Nagy levegőt vettem, és becsöngettem. Pár percre rá, hangos hahotázást hallva, hallottam hogy valaki az ajtó felé közelít.Hű, csodálatosan kezdődik.A nagy ajtó kinyílt, és a fiú aki rám pillantott, abbahagyva a nevetést kikerekedett szemmel nézett rám, ahogy én rá.
-V...V...Violetta?-dadogta, és úgy nézett rám, mint aki szörnyet lát.
-Ö...Ö...-nem tudtam mit mondjak,hisz két unokatesóm közül, csak egy nyitott ajtót.
-Rick..hogy kerülsz te ide?
-Muszáj volt eljönnöm, apa elmondott mindent, és engem pedig a kíváncsiság hajtott, így ezért vagyok itt.
-Gyere be. -vette el a bőröndöket, majd amikor beléptünk, egy csodaszép udvarral találtam szembe magam.
Mindenhol sok szép virág, kikövezett út, járda, szökőkút. Ez lenne két fiú otthona? Szinte hihetetlen.
Rick bevitte a bőröndöket a házba, és szólt Tomas-nak, hogy jöjjön le az emeletről, nézze meg ki van itt. Leültem a fotelba, és vártam tőlük a magyarázatot, miért nem kerestek, miért nem ismerem őket.
Ideges voltam és feszült, de látva a két fiút, kicsit megenyhültem. Szép arc, sovány alak, kedves tekintet, és látszik rajtuk, hogy jól neveltek. Velem szembe ültek le mind a ketten, majd Rick mesélni kezdett.
-Először is, ne apádat hibáztasd, amiért nem ismersz minket. -nevetett.
Másodszor mi akartuk így. Anyukád miatt. Mikor meghalt, apád nagyon rossz passzban volt. Mi pedig voltunk elég nagyok, hogy ketten éljünk, nem akartunk apukád terhére lenni, így mi döntöttünk úgy, hogy nekünk jó lesz itt. Aztán később mikor már apád túl lett az egészen, legalább is próbált, és te már nőttél, kicsit nagyobb voltál, akkor már későnek éreztük a dolgot. Sokat beszéltünk German-nal, hogy küldjön képeket, meséljen rólad, mi mindig kíváncsiak voltunk rád. De elég furcsa lett volna, ha betoppanunk, és közöljük, hogy szia én az unokatestvéred vagyok, így tizenhét év után.
Gondoltunk arra Tomas-al, hogy nyáron meglátogatunk titeket, és akkor elmondunk mindent, megismersz minket, stb, de tartottunk mi is, így maradtunk annál, hogy majd ha apád beavat akkor megtudod, ha nem, akkor nem. Nem kedves dolog tőlünk sem, de gondolj bele a mi helyzetünkbe is.
-Ö... -nem tudtam mit mondani, csak ültem, néztem ki a fejemből, hirtelen nem tudtam válaszolni.
-De azért tudsz beszélni igaz?-röhögött.
-Tudok.Csak nem tudom mit mondhatnék.-mondtam őszintén, a két fiúra nézve.
-Meddig leszel?
-Máris zavarok?-mosolyodtam el.
-Erről szó sincs, csak ha sokáig maradsz, akkor vendégszoba, ha nem, akkor az én szobám.-poénkodott.
-Haha. Három hétre terveztem.
-Ki fogod bírni addig? -nevetett össze Tomas-al.
-Miért ne bírnám ki? -fürkésztem őket.
-Nem vagyunk olyan jó fiúk.-néztek egymásra nevetve.
-Éreztem.
Szóval így telt a megismerkedés. Beszélgettünk, nagyon sokat, nagyon sok mindenről, és máris megkedveltem őket.Ők is meséltek, én is meséltem, és elmondtam nekik azt is, hogy mit szeretnék.....
Mostanra ennyi, de ha lesz időm, írom tovább! Jó olvasást:)
