~Chapter 25

Szóval mikor közöltem velük, hogy az a célom, hogy költözzenek oda hozzánk, Buenos Aires-be, a két fiú csak árgus szemekkel méregetett. Tudom, szörnyen nagy kérés, amit kérek tőlük, hisz ők itt élnek hosszú évek óta, minden barátjuk itt van, és minden amit szeretnek. Én meg azt kérem, hogy ezt három hét múlva hagyják itt. Talán kicsit már bánom is, hogy ezzel így belerondítok az életükbe, de mit tehetnék, úgy érzem szükségem van rájuk, szükségem van arra, hogy ők ott legyenek, mert a családomba tartoznak. És megérdemlek ennyit, tizenhét év után, hogy visszakapjam őket, hogy többé ne kelljen elválnom tőlük. Egy idő után kínos volt a csend, ezért megtörtem.
-Szóval, mint mondotok? -sütöttem le az arcom.
Tudom, nagyon nehéz dolgot kérek, és bűntudatom is van emiatt, de értsétek meg a kérésem.
-Nem ez a baj Vilu. -mondta Rick gondterhelten, Tomas csak ült, és néma volt.
-Akkor mi?
-Hogy nem ott nőttünk fel. Nem tudom ott mihez kezdenénk, mit csinálnánk. Itt megvan minden, ami kell, ház, meg minden, amit szeretünk. Bandánk..stb..és ezt így ilyen gyorsan lemondani nehéz.
-Tudom. (banda?milyen banda?)-gondolkodtam rajta.
-Milyen bandáról beszélsz?
-Egy zenei-tánc banda. Nekem és Tomas-nak van egy bandánk, ahol zenélünk, táncolunk, fellépésekre járunk, stb..Négy fő velünk együtt. Ha most szólnánk nekik, hogy kilépünk, mert elköltözünk, kiborulna mindenki. Akik szeretnek minket, akiket mi szeretünk. De persze, megtesszük ezt érted, mert az unokahúgúnk vagy, így egyértelműen téged nézünk első szemmel, szóval nincs más választásunk.
-Ezt most komolyan mondod?-néztem szomorú mélykék szemébe.
-Igen, komolyan.
-De amúgy ha már bandátok van..és tudtok zenélni, meg értetek hozzá..jöhetnétek az én sulimba, ahová én járok. Én is zenét és táncot tanulok, és a többiekkel is jól kijönnétek.
-Szuper lenne. -szólalt meg Tomas, aki egész idáig csendben fürkészett, hol rám, hol Rick-re nézett, és egy apró mosoly ott lapult az arcán.
-Szóval akkor három hét múlva indulás? -kérdezték, szinte egyszerre.
-Igen. -vágtam rá nagyon is boldogan.
-Van egy feltételem. -mondta Rick, mire én és Tomas felé kaptuk a fejünket.
-És mi az?
-Hogy nem leszünk a terhetekre, talán egy hónapot ott élünk nálatok, és utána veszünk magunknak egy lakást valahol a környéketeken, és elköltözünk.
-De...
-Nincs de, igaza van Rick-nek.
-Jó jó, még addig sok idő van..
De most felhívom a barátomat, mert mióta eljöttem nem beszéltem vele, és nagyon hiányzik.
-Hallottad Rick? Azt mondja, barátja..-röhögtek össze.
-Most mivan?
-Semmi, semmi..-mosolygott Tomas, majd hozott narancslevet, és lehuppanva a székre nézett, mikor telefonáltam Leon-nal.
Mikor letettem a telefont, nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért kértem a fiúkat, hogy mutassák meg a szobát, ahol leszek, mert egy kicsit lepihennék, lefárasztott a hosszú út, a két fiú, a Leon-tól való távolság, és hirtelen minden. Felvittük a cuccaimat a szobába, és lefeküdtem pihenni. Gondolkodtam, hogy a többiek most mit csinálhatnak, hol lehetnek, apa mit csinál, Angie-vel mi van, és sok mindenen, mire végre álom jött a szememre.

*Leon szemszöge*

-Most beszéltem Vilu-val,-mondtam a lányoknak.
-És oda ért? minden rendben vele?-néztek rám csalódottan.
-Igen, lefekszik pihenni, kimerítette az út, és állítása szerint a két unokatestvére is.-nevettem fel.
Most megyek a motorpályára, később megtaláltok.-köszöntem el a többiektől, és elindultam a pálya felé. Kicsit ideges lettem, mikor Lara-t láttam jönni velem szembe, tudta jól, hogy Violetta elment, és egyből itt leselkedik. Inkább magamban tartottam az idegességet, és nem kezdtem el kiabálni, csak nyugodtan beszélni.
-Mit akarsz? -kérdeztem tőle hűvösen.
-Ó, én semmit. Csak erre akadt dolgom..
-Á, értem.
-A kis barátnőd elment igaz? -nézett gúnyosan.
-Nem a kis barátnőm, hanem a barátnőm.A szerelmem. És igen, el, de ez nem tartozik rád.
-Csakugyan?
-Mi lenne ha leszállnál a témáról, és a motorokkal foglalkoznál? az a dolgod nem?
-Leon. Miért vagy velem ilyen? Az elején nem voltál ilyen mogorva..-háborodott fel.
-Most sem vagyok az. Csak tudom, hogy többet érzel, és nem akarom miattad elveszíteni Violettát.
Nem mondott semmit, csak megfordult, és dühösen eltrappolt a motorig, amit bütykölt. Hihetetlen ez a lány. Bírom a modorát.Már nem is volt sok kedvem motorozni, inkább visszamentem a stúdióba, és gitároztam. Azokat a dalokat játszottam, amiket még Violettának írtam. Eszembe jutott a sok szép emlék, amit vele éltem át, a sok jó, amit tőle kaptam. Egyszerűen szerettem. Más szó nincs erre. És tudom, hogy ő is szeret, érzem, abból, amikor hozzám bújik, átölel, ad egy puszit, tagadni sem tudná, és én ettől boldog vagyok. Játszottam a gitáron, és mikor már elfáradtam, hazamentem. Lefeküdtem az ágyra, és éreztem, hogy mindjárt elalszok. De mielőtt még lehunytam  a szemem, magamban annyit suttogtam, hogy "jó éjt Violetta".

*Violetta szemszöge*

Mikor felébredtem, hirtelen azt hittem, hogy otthon vagyok, de amikor megláttam, hogy ez nem az én szobám, sebesen felültem, és csak utána esett le minden. Apró mosolyra húztam a szám, majd megkerestem a fürdőszobát. Megmostam az arcom, megfésülködtem, és lementem az emeletről a nappaliba, ahol Tomas valami kütyüvel a tévén játszott.
-Te mit csinálsz?-fürkésztem nevetve, mivel e kezében lévő tárgyat folyamatosan rángatta jobbra balra, és erőből nyomkodta. Vicces volt.
-Játszok? -kérdezett vissza szórakozottan.
-Rick?
-Elment beszélni a bandával.-mondta, én meg lehuppantam mellé a kényelmes fotelba.
-Szegény. Biztos nem szívesen hagyja itt őket sem, meg semmit.
-Érted teszi.
-Tudom.
-Elárulnád, mi ebbe a jó, hogy majdnem szétver az ideg a játéktól?-nevettem ki.
-Micsoda? ez a legjobb játék, elég régimódi vagy..-nevetett.
-Haha, nagyon vicces vagy.
Szóval igen, így telt a kora esténk. Poénból kivertem Tomas kezéből azt az izét, amit őrülten nyomkodott, mire ő megcsiklandozott, de úgy, hogy már nem bírtam. És akárhogy elleneztem, nem bírtam lelökni a kezét, mert erős volt. És nagyon bolond. Szórakoztunk, nevettünk, "birkóztunk", és mikor elfáradtunk, megéheztünk. Tomas, a nagy mesterszakács csinált vacsorát, de azt is elökörködte, szóval jól nézett ki, amit ettünk. Mikor végeztünk, leültünk, és még beszélgettünk. Szóba került Leon is, a suli is, hogy hogyan illeszkedtem be, mennyire szeretem a zenét, milyen zenéket tudok, majd énekeltem is neki, és tetszett is neki. Azt mondta szép a hangom, nos ez kedves. Este hét óra volt, de Rick még mindig nem volt sehol, így úgy döntöttünk, kiülünk a kertbe. Csodaszép virágok voltak, bele-bele szippantottam egy kettőbe, és élveztem a még mindig elég meleg időt. Tomas telefonált, gondolom Rick-et hívta, mert rá nem sokra megjelent. Kicsi csalódottságot vettem észre az arcán, majd elmondta milyen nehéz volt megbeszélni ezt a bandával, és hogy nem haragszanak, vagy ilyesmi, csak egyszerűen nem könnyű. De végülis túl lett rajta. Mindenki. Megértették, nem is firtatták az okát, csak szét hullottak. De a barátság megmaradt, és meg is fog. Ez volt a legfontosabb, amit nem akartam, hogy elveszítsenek. Mert a barátság egy olyan dolog, amit nem érdemes semmire elcserélni, főleg azt nem, ami olyan igazi, mint az én barátságom otthon, a lányokkal, a társaimmal.


Sziasztok, mostanra ennyi, de remélem tetszik, és amint tudom, írom a következő részt, jó olvasást!:)
*Martina*xx